2.
toni lashden
Fordította Bárász Péter
Kikeményített, ropogós nyelvemen ezt szeretném megírni: „Egy éjszaka alatt költöztünk el”. De mit jelent ez?
Érted, mire gondolok, amikor ezt mondom: Egy éjszaka alatt költöztünk el? Úgy is lehet mondani: két bőrönddel költöztünk el. Muszáj volt elutaznunk.
Az emberek így mondják: nem bírtunk tovább ottmaradni. És aztán már egész másról beszélnek: mennyibe kerülnek az élelmiszerek, hogyan lehet vízumot kapni és hol lehet a gyerekeket beadni egy óvodába. Zajossá válik a beszéd, ezzel fedve el a frissen felszakított, nedvedző sebet. De a nyoma húzódik tovább: a keserű véres gennytől akaratlanul is összerándulnak az ember állkapcsai.
Ezt mondom: meglátjuk, mikor mehetünk majd vissza.
Ez egy amolyan rejtjelezett belarusz nyelv.
Lefordítom neked.
Ez azt jelenti: nincs már hova visszatérnünk.
*
Egy éjszaka alatt költöztünk el.
Valójában én nem is költöztem sehova. Szabadságra mentem.
A szabadság előtt hónapokig féltem, hogy bevisznek, és ez a rettegés mindenhová elkísért.
Féltem – és Minszkben maradtam. Eljártam kávézni, találkoztam maroknyi megmaradt ismerősömmel (mindannyiukat pénzbüntetésre és többnapi elzárásra ítélték, mert részt vettek a tiltakozásokon, és én folyton azt kérdeztem magamtól: miért van, hogy ők nem félnek, én pedig félek, miért van, hogy ők nem félnek, én pedig félek). Olvastam és üres múzeumokba jártam, kijártam a városból és hallgattam a csönd lüktetését:
(mikor kimentem az erdőbe, befeküdtem egy hóbuckába, betemettem magamat hóval és halottnak tetettem magam. Csak ekkor kezdett engedni az a gyötrelmes rettegés, mint egy ragadozó, aki elvesztette érdeklődését egy halott iránt. Ebben a jeges sírveremben végre mélyen tudtam lélegezni. Csak ott éreztem biztonságban magam)
Bárhol is voltam, bárkivel is töltöttem az időm, attól féltem, hogy elvisznek. A terápián is beszéltem erről a rettegésről, a naplómban is írtam róla. Magammal hordtam ezt a rémületet, mint kavicsokat a ruhám zsebeiben, felkészültem, hogy bármely pillanatban belefulladhatok a paranoiába.
Nyugtatgattam magam: ha őrizetbe akartak volna venni – már bevittek volna. Ha megfigyelték volna, hogy mivel foglalkozom – már tudnék róla. Embereket internetes kommentekért tartóztattak le, vagy piros-fehér ruhájuk miatt, azért, mert nem úgy néztek egy zsarura, akinek pedig ez elviselhetetlen lelki kínokat okozott. Bármiért letartóztattak embereket és semmiért is. Engem pedig nem tartóztattak le.
Egyfolytában azon gondolkoztam, hogy engem miért nem tartóztattak le. Azért, mert transz vagyok és mert a társadalmi nevem nem ugyanaz, mint ami a személyimbe van írva? Vagy azért, mert a mamám orvos? Talán azért, mert nem teszek eleget? Azért, mert jól vigyázok a biztonságomra? Vagy mert nem jelentek semmiféle fenyegetést?
Mennyi erőt visz el a félelem? Kiissza az egész életedet, ami csak van benned, teljesen szárazra ürít és csak a repedezett, vérző bensődet hagyja meg.
Azért utaztam el a szabadságomra, mert A-val megnéztünk egy filmet a büntető pszichiátriáról. Abban a filmben pontosan azt a pszichiátriai intézetet mutatták be, ahova én is mentem, amikor először őrültem meg. Néztem azokat az ismerős épületeket és hallgattam az emberek elbeszéléseit, hogyan adtak tablettákat nekik, amelyektől nem tudtak se mozogni, se beszélni, hogyan távolodott el tőlük a valóság, és hogyan lehetetlenült el fokozatosan, napról napra egyre inkább – az ellenállás.
Amikor A. elaludt, kimentem a folyosóra és lefeküdtem a bejárati ajtó elé. Arra gondoltam, hogy ha a fegyveresek bejönnek a lakásunkba, nem rögtön fognak engem észrevenni és a hasamba lépnek. Esetleg, ha szerencsés vagyok, ettől véraláfutásaim lesznek, vagy megsérül néhány belső szervem, akkor pedig előbb orvosi vizsgálatra visznek, nem pedig rögtön a pszichiátriára – az infúzióik alá.
Ilyen gondolatokkal voltam elfoglalva.
*
Február 24-én a szállodai szobámban feküdtem és az ő őrült beszédét hallgattam.
(amikor a szobát lefoglaltam, ezt írták: csodálatos kilátással a hegyre. A sötétben a hegy beleolvadt a háttérbe, ettől pedig úgy tűnt, hogy mindenfelől ömlik a sűrű, végtelen éjszaka és elönti a völgyet)
Megpróbáltam kitalálni, hogy mit jelent az, amit mond. Mit ért ezen? Megírtam a barátaimnak, hogy most azonnal meg kell venni a jegyeket, mert reggel már sehova sem lehet majd menni (és reggel már sehova sem lehetett menni, az egyetlen légitársaság honlapja lefagyott, az elkövetkező két hónapra az összes járatra már minden jegy elkelt, senki sem akart Belaruszban maradni, de senki). A munkahelyi postafiókomban megírtam, hogy el kell kezdenünk kimenekíteni az embereket Ukrajnából, elsősorban délről és keletről.
Őszinte és kemény szöveget akarok írni, hogy megtudd, hogy végre tudd meg, mit éreztem, amikor megértettem, hogy többé nem tudok hazatérni, hogy többé nem tudok hazatérni, hogy többé nem tudok hazatérni, hogy többé nem tudok hazatérni.
Nem tudom, hol találhatnék szavakat, hogy elmagyarázzam neked, hogy legalább közelítsek annak a megkésett rémületnek a leírásához, ami eluralkodott rajtam, mikor ezt írtam: „Innen sürgősen el kell utazni” – és magam sem hittem, hogy tényleg muszáj. Nincsenek erre szavak. Elviselhetetlen, artikulálhatatlan fájdalmam érzéketlenül húzódik meg a betűk sima tengerében.
Fájdalmam ebbe a két mondatba sűrűsödött össze: egy éjszaka alatt költöztünk el (és azóta) többé nem tudok hazatérni.
Hajnali ötkor felhívtam A-t.
„Ébredj fel, elkezdődött a háború”[1]
*
Mondom: „Egy éjszaka alatt költöztünk át” – és rád nevetek, pedig nincs kedvem mulatni.
A. még sosem ült repülőgépen és nem volt külföldön. Egy olyan országba vettem jegyet neki, ahol én magam sem voltam még egyszer sem, ő pedig elkezdett csomagolni. Nem volt egyetlen, legalább egy kicsit is megfelelő szatyra sem. El kellett mennie a nagymamámhoz, hogy elhozzon egy pici kis bőröndöt: az lett a kézipoggyásza.
Míg a taxiban ültem, embereket segítettem evakuálni, és ettől az elviselhetetlen munkától rosszul is lettem. Az első napokról nem maradt más emlékem, mint egy folyamatos, már a torkomban lévő, fullasztó hányinger. Ha kinyitom a szám, máris kihányok valami utálatos feketeséget.
A. átküldte nekem azoknak a holmiknak a fényképét, amiket magával akart vinni. Én egész éjszaka nem aludtam, ezért ahogy kiemelkedtem a munka ködéből, csak felületesen néztem rá ezekre a képekre, nem értettem pontosan, hogy mi értelmük van, nem engedtem meg magamnak, hogy teljes mértékben felfogjam, ami történik.
Az egyik fényképen észrevettem, hogy a bőröndbe tesz egy csészét. Egy idióta, figyelemre semmivel sem méltó, sárga csészét.
Tárcsáztam a számát és egy zavart „Sziát” hallottam. A hangja hallatán a testem mintha megfeszült volna, és elvigyorodtam.
Saját magam számára is váratlan volt, hogy veszekedni kezdtem A-val. Rettenetesen és dühösen kiabáltam vele, ahogy akkor kiabál az ember, ha már semmi más nem maradt a számára.
Ordítottam vele és megkérdeztem, minek viszi ezt a csészét, talán nincs más, fontosabb cucca, amit érdemes lenne magával vinnie, amikor a háború elől akar elmenekülni (valójában ezt kiabáltam: MI A FASZNAK KELL NEKED AZ A KURVA CSÉSZE, MI VAN, TE TELJESEN SZÉTBASZÓDTÁL, NINCS MÁS HOLMID, AMIT VINNED KELLENE – a taxisofőr hátra is fordult, de engem ez sem érdekelt. El akartam bőgni magam, de nem sikerült, így hát az egész kétségbeesésem ebbe az ordításba torkollott). A. meghallgatott, de nem felelt semmit – egyszerűen lerakta a kagylót és nem küldött több fényképet.
Az új házban minden nap megnézem, hogyan iszik A. ebből a csészéből. Nem ez a legjobb és nem is a legszebb csésze, amit a mamája ajándékozott neki. Nézem a csészét és egyszerre vagyok irigy sértett szánakozó szomorú magányos vágyakozó elhagyatott kétségbeesett nosztalgiás dühös egyszerre vagyok irigy sértett szánakozó szomorú magányos vágyakozó elhagyatott kétségbeesett nosztalgiás dühös. Torkig tele vagyok. Óvatosan lépkedek, hogy ne fröcsköljem magamat másokra.
Neki van ez a csészéje.
Nekem pedig nincsen semmim.
[1] De hát a háború nem 2014-ben kezdődött már el?