VERSEK
Kaciaryna Andrejeva
Fordította Bárász Péter
***
Fehér a rét, mint
Télen a tenger
Mély csöndjében
S gondjaim között
Mámorom és
Fájdalmam fölött
Sok hónapja már,
Sőt évek óta
Repked s remeg,
Csillog könyörtelen
Fekete lepelén
Hazám egének
Az én árva
És néma
Egyetlen
Sors-csillagom.
Hozzá imádkozom,
Félek tőle
Próbálom
Nem venni észre.
De eljön az óra,
Hol végleg megállok
Csillagok fényében
Lepihenek.
Most még eldugott
Ösvényen bolyongok
Ahol csak vadnak
Van lábnyoma
Már nem félek
Nem nevetek
Nem baj immár
Ha köröttem
Elhaltak az énekek
S a dalok hangja
Helyett azt hallod,
Hogy gerinc reccsen.
Drága vidéken,
Hol tavaszelőn
Te ragyogsz énrám
A börtönablakban.
***
Mérgezett az anyatejed, amit ittam,
Földet ettem hozzá, benne hamvakkal,
Megköszöntem, s bár igen messze voltam –
Visszajöttem, számolva a kockázatokkal.
Kék villogós kocsit félve, s ajtón a kopogást,
Éjféli vendégeket, sok papírt a mappákban.
Puha lépéseket – vadállat lopakodása,
Vele a sötétség is betör a szobába.
A sötétben pedig szúrós csillagok, öten egy
Sorban, csúszkálnak, csúsznak, mély hóban pörögnek.
Nem lehet megállítnod, sem átölelned
Őket, de jobb is ez így, hogy nem lehet.
Talán az is jobb így, hogy bejártam
Már rabosításom minden helyét s napját.
Jó, hogy rövid volt, míg bevilágítottam
Zöld szem-csillogással fekete éjszakád.
És most drágám, elválnunk már muszáj.
Porfelhő maradjon örökre mögöttem!
Az utam nem feléd visz, hanem tőled immár,
Amíg élek, s van szabad tér előttem.